Óda
Félsz hogy eltörsz
Ha senki nem ölel át
De ne félj, mert nekem a szél
Hangodat fülembe hímezte
Tinta rezdül a vénában
Tollam hozzád költ
Bársony bőrödön
Jelem rajtad hagyom
Dombjaid dallamát zörgetem
És nem értem miért
Viszont érzem
Szíved szerelme végtelen
A legnagyobb díva
Vonásaidat a szépség írta
Szeretlek Kriszta
Pecsuvácz Dávid
ez jó!!!Dávid!!! szeretem olvasni…
Kedves Dávid!!!
Szép szerelmes versike!!!
Szeretettel:Rozálka
[color=#993300][u]Kedves Dávid [/u]!
A vers amit most beküldtél egy nagyon szép szerelmes lírai vers, de a címét nem találom épp a legszerencsésebbnek…
Óda alatt én egy kiforrott, nagyobb lélegzetű,
áradó, és mindent elsöprő érett vallomást és
önábrázolást gondolok sok hasonlattal kifejezve az érzelmi hullámok erős ütős, és sokszor naturálisan megjelenő kifejezési formát, a legnagyobb legbelső szenvedésből kiindíttatva a szeretett lény felé.
De létezik más tartalmú balladához hasonló
drámai óda is.
Ez csak az én szerény véleményem, mert én hagyományos és konzervatív gondolkodásomban már megakadtam az idők folyamán.
Példának vettem, /- ha lehet ilyet tenni:
József Attila: Óda- ját….
Szándékom nem bírálat, csak műfaji meghatározás kérdéseként íródott!
Ettől még a versed szenvedélyesen helytállóan szép !
– [u]Üdvözlettel ![/u]
– keni -[/color]