Csillagpára

Csillagok könnyezvén meg
Az életet, hullik zarándok–
Utakon a sok meteorit, s
Be–, becsap, akár a ménkő.
Az ember a minden lehetséges
És a remény között áll félúton,
Tudja, saját csillaga magának
Nyoma, s ezért kémlelik tiszta
Egeken a sok világító kis pontot.
Párás lesz az ablak, a kocsonyás
Szem, s máris nem látnak mást,
Csak az anyaföldet. Fölfelé nem
Vezet út. Angyalok kormányozzák
Az életművészek kezeit, hogy
Belőlük el ne vesszen a hit, mely
Ápol, s eltakar, mégis dobog
A perc, akár a szívem, az időre
Palástot dob a felejtés szelleme,
Mert mindenhol ugyanaz volt
Az élet, az az élet, hol bölccsé
Vált az ember, s lebegett a létben.
Mint ki felébredt álmában, s űzi
Az igazságot, s szenvedélyes
Rabja a gyógyításnak, az tudja
Csak, mily fontos saját csillagunkkal
Való kapcsolat, miképpen van
Belső gyermekünk, úgy létezik
Belső csillagunk is, mindenkinek
Más színű, alakú és anyagú, de az
Mindegyikben igaz, hogy ez a csillag
Bölcsőtől a koporsóig elkísér minket,
S mikor levegőt kér a szellem, akkor
Csillagunk elsírja magát, s a kis cseppek
Páraként szállingóznak az emberre, tudván
Tudva, hogy egyetlen csillagpára az életem.

Székesfehérvár, 2011. január 6.

Elbert Anita