Hang nélkül

Az univerzum szétszóródott.
Bolygók armadája született
Meg, ugyanakkor legalább
Annyi el is pusztult. Még
Meteoritbecsapktól sem
Mentes a bolygók közti
Tér. S én egybehangolom
Az összes galaxist, hadd
Lángoljon mind a maximumon.
Egy szálka esett le a szoba
Sarkába, mintha szemre való
Sem volna, olyan közönyösek
Idebenn az emberek, nem
Tesznek se jót, se rosszat.
Hang nélkül artikulálok,
Nem mondom ki, amit
Akarok, s ez a tömeg, mely
Rám nehezedik, égetőbb,
Mint Nesszosz vére, s
Az örök hangnélküliségben,
Szavak nélkül megértem
Az embereket, elég gesztusuk,
S gondolatuk, mert folyvást hang
Vagyok, mégsem tudok kívülre
Beszéd maradni, csend dobog
Így bennem, lüktet, akár a szív,
Melynek hangja nem suttogás,
Sem tátogás, hanem a hangnélküliség.
Meg kell tanulnunk lecsendesítenünk
Elménket, az egónak határokat szabva,
Hogy eljussunk ahhoz a végső forráshoz,
Mely bennünk csörgedezik. Nincsen
Hang némaság nélkül, nincs csend
Hang nélkül. S legyen a béke üzenete:
Gyermekem, a Föld halála, majd
Végtelen időkre feltámadása.

Székesfehérvár, 2011. január 8.

Elbert Anita