Magamba roskadva…

MAGAMBA ROSKADVA…

Magamba roskadva ülök a parton
Lassan rám száll a júniusi alkony
Lelkemben szomorúság zenél
Nézem a búgó galambok hadát
Fülembe hallom a kettőnk dalát
Hajamba hull egy árva, kis levél.

Csiklandva simogatja bőröm
Búsan a könnycseppem törlöm
Nem hagyom lefutni arcomon
Mint ha te jönnél a derengésbe…
Hogy érek e valaha révbe?
Az rejtély, nem tudhatom.

El kell, hogy szakadjak tőled,
hisz hűtlenül szerelmünk ölted…
Hűvösre fordult a kora nyár
Nem hívsz, már nem hiányzom
Mért van, hogy mégis rád vágyom?
Bár tudom, nem jössz soha már.

Eger,2014-06-06.

“Magamba roskadva…” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Köszönöm kedves Hespera elismerő soraidat, megtiszteltél vele.
    Szeretettel vadvirág

  2. Kedves Vadvirág!
    Szép, szomorú versedet szívesen olvastam.
    Jól megfestetted az alkonyat és a magányos lélek hangulatát, érzésvilágát.
    Ügyesen bánsz a rímekkel és a versformával.
    Elismeréssel és szeretettel:
    Hespera

  3. Köszönöm az elismerést…jönnek a rímek, jönnek, csak néha kell kicsit megszabályozni őket, ha rakoncátlankodnak, de ez előtted se ismeretlen.
    Üdvözöllek Vadvirág

  4. Drága Viola!
    A te kedves, megnyugtató szavaid mindig gyógyír a lelkemre. Nem egyformán éljük meg a magányt, én sem érzem mindig ilyen kínzónak…és bizony, mint írod, te is tapasztaltad, akadna partner – több is, de azonosulni velük, elfogadni testestől-lelkestől, amíg más foglalja el érzéseidet, gondolataidat, nem lehet, sőt: Nem szabad! Félelem az örökös pajtásod, és rág életed során, amíg kísért az emlék…az pedig nem hagy el soha. Azért jó közösségben, emberek között tartózkodni amikor, és amíg még lehet. Köszönöm értékes véleményed, nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattunk, de talán az élet egyszer még megadja nekünk ezt a lehetőséget, szép ajándékot! Kísérjen hited, és a jóindulat, ami sugárzik belőled egész a végtelenbe való megérkezésig!(ami még nagyon remélem soká lesz!) Szeretettel ölellek V.V.Rózsa :]

  5. Kedves Vadvirág!

    Minden szavadat átérzem és úgy szeretnélek megvigasztalni, de mindenkinek magának kell megtalálni EGYEDÜL a kivezető, reményteljes utat.
    Ezt most mondom, közel a nyolcvanhoz. Évtizedeken át vártam a nekem való "igazit" Nem jött! Akik jöttek volna, arról jobb nem beszélni. Ezen a téren rég nincs reményem. Biztos valahol vár rám, de nem itt a Földön.
    Örülök a legkisebb jónak is és minden találkozónak, ahol emberek vannak, mint most, a Magazinosokkal. Pedig rövid volt az ottlét, csak pár pillanat a találkozásra. Hosszú volt viszont a rá-készület, maximális koncentráltsággal – hogy el tudjak menni, nehogy út közben valami bajom legyen, mert sehol senki segítségem! – mintha az utolsó lenne. Jó érzéssel gondolok vissza és nagyon értékesek nekem ezek a percek. Lehet, hogy csak én érzem így, mert hisz ki vagyok éhezve az emberi szóra, közelségre – család részéről csak ellentét és távolság – ilyenkor rózsaszínű ábrándok közt elhitetem magammal, hogy talán még hasznos tudok lenni. Talán még van helyem az életben.
    Bocsáss meg, hogy ilyen hosszan "szórakoztattalak".
    Szeretettel kívánom a legjobbakat: Viola (f)(l)(f)

Szólj hozzá!