Halóvilág


Halóvilág

Elszáll felettem a kérészéltű
Csend, s rajta dobog egészen
A szívem. Csitítgatom sokszor
A lelkeket, kik nem tudják,
Éltük: halóvilág. Érzem
A morajlást, a nép szavát, mint
A Duna áramlását, de mélyen,
Ott legbelül, pókhálót sző
Agysejtjeimnek szövevénye.
Megállt a szó, kicsit még
Imbolygott derűs hangoltsága,
Majd hintóra szállt, s
Elbaktatott, éjvirágok nyíltak
A domboldalon, ebből szürcsölt
Az alkonyat, mely vöröslő
Vállaira fektette a titkokat.
Ezredek ormára lassan felállok,
Kezemet a keresztre téve, s
Batyum a nincsen, álmom
A semmi, mert megnyugodni
Jöttem. Ha majd eljön az utolsó
Idő, az égiek fogják tartani
Kezeimet, s utána mennybe
Viszik fénytestemet, csak
Egy fénykönny marad
Az arcomon: a küzdelem,
Mellyel hamvas életem
Feltámad az emberekben,
S így maradhat alattuk a halóvilág.

Székesfehérvár, 2011. július 11.

Elbert Anita

“Halóvilág” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Anita!

    Mindig találok a versed tartalmában olyat, ami megfog.
    Érdekesen írsz, hatalmas mennyiségű mondanivalód van. Ha az ember figyel, értékes dolgokat talál!

    Szeretettel gratulálok,
    Gabi

Szólj hozzá!