Földi múzsa
(utolsó versem)
Az idő rajtunk átzúdul
Közben szerelmes percért koldul
Hogy örökre éjen szíve
És mámortól részegüljön vére
Csak vágyakozik szeme
Hogy éjjeleket virrasszon át vele
Mély tintájával a szerző
Fehér lapon fehér lepedőn
Álma ebből ki nem gyógyul
De már nem káromkodik vadul
Hisz rájött mit se ér az erő
Ami egykor beléje költözött
Hogy ha nem szerethető
Így lépdel le közénk az útra
Az ölelhető földi múzsa
Végül egy cigarettát sodor
Csábítóbbá vált a szobor
És nincs ebben semmi furcsa
Pecsuvácz Dávid
Kedves Dávid!
Szép a versed a földi múzsáról, aki egyben egy szobor.
Kár lenne, ha ez lenne az utolsó versed!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂