Borongáskor

Keresem a széket, az ablak elé,
beszélgetni a lombokkal a méla
hullónedvű őszről, amin száraz
nyomokat hagyok, az illatom.
A rideg hibernálásról, ízetlen.
Az euthanasiától elrettenve,
reinkarnációról blazírt pislogással.

Félálmaim ostor nélküli röptéken.

Félszegen, fél szárnnyal lógva,
vajjon hogyan fogom feltolni
a Napot hajnali szakadékaiból?
Majd erőm százszorozom, hittel.

Gondolom, addig faszénnel rajzolom,
mi lesz a székkel, a rugótlan süppedékkel
a nyitott ablaknál a télen.

Aztán hagyom csángálni napjaim,
közben energiámat szivarrá sodorják.
Annak végét vágom.
Odacsippentek egy „adj már tüzet”
a szomszédnak, és megengedem,
hogy a pöffentéseim slukkolgassa,
a lukakat meg fűzze botjára,
irígylésre emléknek.
Ha már büdösségemtől végleg pipa.

Az ablakot majd a szél becsapja.
Még fagy előtt. Ígérte.

(2009.)

Székács László