Koszorús gyertya

Összes megtekintés: 816 


Koszorús gyertya

hátat fordítottam, süketté, vakká,
ne lopózz, szagod kénje árulkodik,
most szemtől szembe kerülsz,
a gyertyám lángját hiába fújod el

a horizontról szél kergeti
felém a frissen csapolt vasat,
izzása fénnyé folyik az égen,
isteni vadász hasítja, tépi szalagját,
téged keres a koszorún körös-körül,
… álcád érzem, holnap is lecsapsz,
végzetté válik a látomás,
pelyhekké hullanak az emlékek

nedvek közül fejti a sejtmagokat
az újjászületés, elém szórja majd,
hogy megváltáshoz a felgyűlt
salakot lehúzzam fürdőjéről ,
ne ússzanak a felböffent mérgek
az üstben, kokillákba és formákba
a szilánkos rögeszmék, osztódni,
és a szegélyre gyors feketével
pacsmagol a vihar gócokat,
oszlássá égi folyamokat

világok antikolt héja kápráztat
a halmazokban, műveleteik
tánca nem evilági,
de lehet, mégsem
hibásak képzeteim negáltjai,
és mégis Nekropolisban ér össze
a tér önmagába görbült vasalása,
és valóban mindennap eljön a bukott,
és toboroz,
és buzgón fújtatja pokla tüzét
a horizont földje alatt, hogy a magma
vasa félelmében az égre olvad

… és hámorjából a hamvakba kapar,
majd kénes gúnnyal koszorúz
– te csillagpor!

(2010.)

Székács László

“Koszorús gyertya” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!