Monológ
Végül is minden rám talál,
a szó, az arc és a halál.
Az arc: ami egy lesz velem,
ha az időt elengedem.
Engem is félt a szerelem,
megmenti talán – a nevem.
Időzárt térben fény-magam,
lobogásom életnyi csak.
Mintha elvesztve valamit,
mintha nem értve azt, amit:
hogy ember s esendő vagyok.
Szó, arc és halál rám ragyog.
Dudás Sándor
No ez a vélekedés megint érdekes…
Köszönöm András!
Akkor marad, nem javítok…
Nekem tökéletes ez a vers így ahogy van!
Sőt igazán értéknek tartom!
Szeretettel gratulálok, kedves Sándor, csak így tovább!
Igen, szerintem nem is akarjuk… a legnagyobbak abba rokkantak bele, hogy saját határaikat akarták túllépni.
Üdvözletem: Sándor
Kedves Sándor!
Minden egyes versből tanulunk valamit, s azzal is tisztában vagyunk, hogy nem tudjuk, talán nem is akarjuk mindig felülmúlni magunkat. Az egyik vers jobban sikerül a másik kevésbé. Azért nincs okod aggodalomra, versed nagyon jó, még akkor is, ha van rajta egy kis csiszolni való.
Üdvözlettel
Ida
Igen, tanul az ember… a saját szemszög kevés – ma is tanultam valamit.
Üdvözlettel: Ds
[b][color=#3399ff][u]Kedves Sándor ![/u]
Metaforikus monológod saját szemszögedből megállja helyét, hogy mások mit szólnak hozzá, azt mindenkinek magának kell értelmeznie.
Egy jobban megformált és nyomatékosabb
mondanivalóval nagyobb sikert is arathattál volna !
[u]De ezt majd megteszed e tanultak alapján legközelebb ![/u]
[i]Üdvözlettel és megértésemmel ![/i]
– keni -[/color][/b]
Ha jobban belegondolok, így van kedves Katalin! De valami rövid kellene még az első két szakasz és az utolsó közé… a h o g y elé…
Köszönöm.
Üdv
Sándor