Végtelen történet

Egyszer egy ember, gondolt egyet,
Hogy megmászik egy dombos hegyet.
Látva a többi ember, egyre csak kérlelte,
Így tarisznyáját azok bűneivel bélelte.

Összecsomagolta egy kis hátizsákba,
S kora reg belefogott a hegymászásba.
De egy vizes fűcsomóban megbotlott,
És a hegynek lábához visszagurgott.

Újra összeszedte magát és a bűnöket,
De azok addigra csak egy zsákba fértek.
Megindult felfelé, de visszahúzta a zsák,
S odalenn megtartották a vén akácfák.

Újra nekibőszült és a bűnöket is vitte,
De csak egy taligába fértek – alig hitte.
Elkezdte húzni fölfelé roggyant taligáját,
De visszazúdult, mert nem bírta a gályát.

Így már hatalmas szekérrel vágott neki,
S megcsillantak a magasságnak fényei.
De most tolta a bűnt hatalmas szekerén,
S három keresztet látott az út mentén.

Egy pillanatra megállt, kezével intett,
Megtörölte homlokát, és tovább ment.
Arra gondolt, hogy felhúzza a csomagot,
A Naphoz emeli és elégetteti azt ott.

De amint egyre feljebb, magasabbra ért,
Úgy egyre távolabbinak látta a célt.
Most már azzal is megelégedett volna,
Hogy a tető másik oldalán ledobja.

De mi van, ha ott is emberek élnek,
És mások bűneiből azok sem kérnek.
De nem volt hegyorom, sem más oldal,
Magára maradt az ember a gonddal.

Visszafordulni nem mert, megkövezik,
Ha üres szekérrel menne, semmibe veszik.
Két kezével kaparni kezdett, hogy elássa,
Szemét becsukta, hogy a sok bűnt ne lássa.

Felber Zsolt