A múlt sziklái alatt

Könnyeimmel küszködöm, fáj nagyon az emlék, a múlt,
Bezárt egy sötét dohos pincébe s a vasajtó rám zárult.
Félelmemben kiabáltam és dörömböltem nehéz ajtaján,
De nem hallja senki hangon s könyörgésem az ajtó túloldalán.
Leültem egy sötét nyirkos sarokba, s ott gubbasztok,
Várom, hogy kinyíljon az ajtó, hogy újra fényt láthatok.

De hiába várom szabadulásom szüntelen, nehezen tűrve a bezártságot,
Mert saját lelkem pincéjében élek bezárva, egy szenvedő rab vagyok.
Akármit teszek is már, a múlt fekete szörnye a kulcsot megette,
Nincs már szabadulás, ebbe a fájdalomba itt pusztulok bele.
S csak a könnyem forró mely bánatosan csordul szememből,
Arcomon gördül az államig, s a nehéz szívem ordítva bömböl.

Miért élek ily kegyetlen életet, a sors szabadulni miért nem enged?
Milyen csodálatos lenne minden, ha életem újra élhetném veled?
De az idő szigorú strázsája kineveti kínzó fájdalmas szenvedésem,
S nem hogy kiengedne végre, még durván embertelenül ordít is velem.
Nehéz gondolatom megoldást nem talál, csak könnyeket szül,
Hiába minden vágy érted s szerelmedért, elhal minden végül.

Az a csodás idő elmúlt már nagyon régen s te sem létezel már,
Túlhaladt rajtunk a múló idő s csak a gyötrelem maradt már.
Végleg bezárult előttem a lehetőség aranyból készült kapuja,
Melyen át veled és csodás szerelmünkkel átléphettünk volna.
Most sivár börtönöm penészes dohos kőfala temet el, rám omlik,
Szinte megfojt súlya, úgy nyomja ziháló testem, hangom elcsuklik.

Nincs erőm kiabálni őrült fájdalmától, szám némaságba csendesül,
Szememen csak könyörgő tekintetem és égetően forró könnyem ül.
Gúzsba nyom valaha megélt napsugaras boldogságom sziklasúlya,
Mely vágyódó szívem érted égő szerelmét megöli, s tüzét beoltja.
Elpusztítja lényem életét a múlt rám nehezedő őrítően fájó emléke,
Volt is, s nem is kincse, értem égő, könnyes szemű szerelmes szíve.

2011. november 17.

Deák László Sándor