Külvárosi ikonok

Öreg hegyek homlokán cikáz
A napfény, a penész térképet ír
A rozoga ház falán, elveszett
A jelenlét az utakon, s nőttön–nő
A vágy. Az erdő feltöltötte színes
Köpönyegét, az éjnek csipkés
Szárnyai fellebbentek, ha felkelt
A szél, s a patakból fecsegve
Szüremlik át a víz, ám én akkor
Is maradok, mint jelentés a semmi
Küszöbén. A szép szó cserepes
Ajkaimról úgy száll, mint színes
Falevél, mit felkavart a bús szél,
Ám maradok bölcsőmtől a síromig
Keresztre feszített ember, stigmatizált,
Csontcsendbe mélyedő lény. Már
Kiengedtem hálómból a halszavakat,
Legyek az új, koponyaéjre dőlő
Szálka, melyet mindenki szemétbe
Dob, de lelkem mélyén mégis örök
Értékként jegyzem fel történelembe
Nevemet. A vonuló kristályégre
Védem fel dadogó csendnek
Kifeszített vállain pislogó gyertyaláng
Hangokat, melyek, mint ikonok,
Megfejthetetlen állnak bamba tekintetek
Előtt, mégis a láthatatlanban tevékeny
Erők. Hiába ég körmömre a viasz,
Buggyos, zsíros papirosra logikámat
Felfüggesztve rajzolok, ezek lesznek
A külvárosi ikonok. Ponthalmaz
Szélére bátran karcolom tussal
A monogramomat, pedig én csendből
És szellemből vagyok, a világ, mint
Hiány sír az életből, s jelenlétem is
Csak két betű. Ám a karcrajz nyomor,
Szegénység, hiányzik belőle az érték.
A Föld szelleme majd magamra
Ébreszt, s így kezdem tevékenyen
Szőni sorsomat, mert a külvárosi
Ikonok már száz év múlva magányként
Fognak visszakacsintani rám.

Székesfehérvár, 2012. február 15.

Elbert Anita