Tengerbe döfött tövis éles szélén
Vízmolekulák áztatják az életet,
Mint plakátmagányt elűző
Véletlenek. Mélyedés tátong
Tenyeremen, a tövis helye, mely
Semmiségből lett valamivé,
Azáltal, hogy kezembe meresztette
Méregfogát. A dolgok, míg nem
Használják őket, vannak, ám amint
Eszközzé lesznek, funkcióval
Rendelkeznek, és nyomot is hagynak
A történelemben. Tövis került
Tenyerembe, egyetlen pillanat,
Utórezgése azonban egy hétig tart.
A nyom mindig erősebb, mint maga
A jeltárgy, hisz amikor a dolog
Eltűnik, a nyoma attól még ott
Marad. Hullámok ringanak a tenger
Vetésein, betűket dobálok a felszínre,
De azok össze nem állnak szavakká,
Teljes egésszé. Egyetlen visszhang
Sem felelt, néma az ajkam, néma
A világ, néma a hang. Majd félidőben
Összecsörrennek a molekulák, az isteni
Részecskére hangolódva, mely
Láthatatlanban leledző szó. Tekintetemet
Földre sújtom, szemeimet csatornaként
Beindítom, egy csepp a tengerbe, ennyit
Ér a világ, ám ebben a cseppben
A mindenség sejlik át. Öblös hangja
Beteríti az étert, oly boldog örökkévalóság.
S a tövissel tenyeremben elgondolom,
A fájdalom nélküliséget, hol nyomot nem
Hagy a Földön a dolgok lélekvándorlása.
Székesfehérvár, 2012. február 20.
Elbert Anita