Forró viasz csepeg könnyenként
A felületre, kockás mintába íródnak
A viaszbetűk, melyek hósüveges
Szavakba tömörülnek télen, s még
A hóember is megelevenedik tőlük.
Mint madár nélküli szárnyak,
Siklanak levegőben a halálmaszkok,
Kiknek egy csettintés az élet
Megszüntetése, s egy viaszvászonra
Űzöm bánatom, kiírva magamból
A szituációt. Hegyi virágok közé
Menekülsz, hol az illat mennyei
Harmónia, a halál mégis rőt szívével
Megsimogatja sörtéi révén arcodat,
S akkor kővé dermedsz megint,
Mint sziklaember, ki elveiből nem
Enged, így csapdába kergeti magát.
Éji szél szárnyán viaszbetűket
Csorgat szövetre az ember, beleveszve
A szövegbe, mert egyik sem létezhet
A másik nélkül. S végül viaszvászonra
Feszítem nyelvi nyomomat,
Csillagköpenybe burkolózva.
Székesfehérvár, 2012. január 13.
Elbert Anita