József Attilára emlékezve

Harminckét éves korában
eldobta az életet magától.
Míg élt, gond és bánat gyötörte,
fiatal testét a mozdony összetörte,
de lelke halhatatlan, tükre velünk maradt örökre.
A külváros költője volt,
nemcsak szemlélte, élte a nyomort.
Mint a proletárok, bérkaszárnyában lakott,
penészes falú szobákban álmodott..
Lehet, hogy testét csípték a bolhák,
már gyerekként nélkülözte apját,
de imádta szegény, beteg mosónő anyját.
A Duna partján ülve nézte,
hogy úszik el a dinnyehéj, miközben
nemzete sorsán töprengve hallgatta,
hogyan fecseg a felszín,
de tudta, hogy lázadón hallgat a mély…
Amikor a külvárosi utcán éjjel hazafelé ballagott,
lelkében tapsikoltak a jázminok..
Vele okádtak a hajón az Újvilágba kitántorgó magyarok.
Tudta, hirdette nemzetének, hogy sokszínűek vagyunk,
hogy a múltat , – bár békévé oldja az emlékezés –
be kell magunknak vallanunk.
Ajkán csörömpölt a szó, nem üres fecsegés,
de “kecsesen okos csevegés”,:
Rendezni végre közös dolgainkat,-
ez a mi munkánk, és nem is kevés… –
Mint a világ varázsainak mérnöke
tudatosan a jövőbe látott,
Nehezen viselte a magányosságot,
a “Semmi ágán ült szíve” ,
körülragyogták a csillagok,
de Szárszón a vonat rádübörgött,
és szíve – mely a szegény emberekért dobogott –
harminckét éves korában utolsót ütött.
Fogadalmát megtartotta,
egész népét tanította – nem középiskolás fokon –
így ígérte Születésnapomra című verse.
Életművével kiérdemelte…
hogy az utókor megünnepelje:
születése napját a magyar költészet
napjának nevezte – minden évben
ez a nap rá emlékeztet… minket,
versszerető embereket.

Tóth Sarolta