A Zagyva gáton végig andalogtuk
a nyár eleji fülledt délutánt.
A híd közepe táján vetted észre
a sekély folyón vergődő vadkacsát.
A Művésztelep nagyárnyas fái alatt
ajkad formálta: nézd, feketerigók!
Lényünk feszült – két száj csak bevégzi,
amit úgy hívnak egyszerűen: csók.
Utána – emlékszel, miről beszélgettünk?
Hátam égette a Nap, félmeztelen mentem,
magamban mosolyogva a furcsa helyzeten:
elorzott zsákmányként vitted ingemet.
Láttam magam, anyámmal, egy házra mutatott,
a Vártemplom mellett, ülve egy padon,
majd beléptünk a boltozott kapun, törpefenyő állt,
s kis medence, szélén kőbékával az udvaron.
Káprázatból néztelek, el akartam ezt mondani,
s hogy a ház helyén, lám, új, modern épület nőtt,
de elnémított a tér varázsa, a könyörtelen,
ami ugyanitt, más korral dúlja az elfutó időt.
Dudás Sándor
Meghatoan gyonyoru.
Szeretettel gratulalok:Mila
Sándor!
A vers tetszett, bár én nem tördelném versszakokra, ugyanis a mondanivaló ezt nem indokolja. Ritmusra vigyázz, mert vagy ritmusos, vagy szabadverset írjál. A kettő egyvelege zavaró, nehezíti az értelmezést.
Üdv: Csaba
[center][color=#000099][u]Kedves Sándor ![/u]
Én soha nem megyek vissza régi emlékeim helyére, mert mindent eltorzított közben az eltelt idő….
Azt hiszem ez most Veled is megtörtént, és hiszed már- ez nem is annyira meglepő !
A vers leíró jellegű, de bénította az emlékezést a tompuló idő !
[u]Barátsággal ![/u]
– keni -[/color][/center]
Kedves Sándor!
Szépen írtad meg az a délutánt.
Szeretettel: Jártó Róza