Idők teltével
Nem tudtam én azt soha fölmérni,
Mennyi az út, a napi bejárható,
Mint ahogyan az sem érdekelt,
Várnak-e rám,
Hogy hívatlanul
a „már nem emlékszem” hűvös mosolyával
marnak belém.
Idők teltével, mondtad egyszer,
úgyis megszokássá ülepednek le gyomrunkban a dolgok,
a mindig új pedig
valahol az agyunkban (egyre kisebb lesz, táplálékul a megszokásnak).
Talán az emlékek, az arcok,
A régi tekintetükben is mosolygó
arcok maradnak,
és néhány megsárgult fénykép,
könyvek név- és születésnapokra
– sok szeretettel.
Lovas József Pál
Szeretettel gratulalok versedhez: Radmila
Elgondolkodtató, egyben jó prózaverset tártál elénk. Gratulálok.
Csaba
[center][color=#000099][u]Kedves Pál ![/u]
Nagyon jók versedben a meglátásaid, de az érzéseid se maradnak le mellőlük, az idő múltával, mert valahogy vagy a világ, vagy pedig mi távolodunk el egymástól, ami szerintem törvényszerű !
[u]Üdvözlettel ![/u]
– keni -[/color][/center]