Egyformák

EGYFORMÁK

Az egyik nő, a másik férfi,
Az egyiknek hű társa,
A másiknak vágya a magány,
Az egyik betegesen hajszolja,
A másik az erotikát megtagadja,
Az egyik magas vékony,
A másik alacsony, hízásra hajlamos,
Az egyik mindig pakol, rendet rak,
A másik mindent úgy hagy, ahogy van,
Az egyik a magáét folyton mondja,
A másik sose szól, csak hallgat,
Az egyik mindennek tudora,
A másik teljesen tájékozatlan,
Az egyik, életét álmaiba menekülve éli,
A másik aludni nem tud, csak álmodozni,
Az egyik éhezik és néha hány,
A másik mértéktelenül zabál,
Az egyik drogot használ, így menekül,
A másik meditálgat, fél az őrülettől,
Az egyik kerüli a tükröt, igénytelen,
A másik minden tükröződő felületben hibát keres,
Az egyik imádja a napozást,
A másik hullafehér, fotofóbiás,
Az egyiknek járása hetyke, vidám,
A másik éppen hogy vonszolja magát.

De érzéseikben nagyon is egyformák,
Mindegyik megveti, utálja sajátmagát.

Korukat tekintve, szinte egyidősek,
Akár barátnak is nevezhetjük őket.
Akik néha összejönnek, s feketeövesként,
Az önsorsrontásról eszmét cserélnek.
Tippeket adnak egymásnak,
Hogyan lehet minden rosszabb már ma.
Elmesélik a másiknak,
Ki mit művelt az utóbbi időben magával.
Tapasztalataikon jót röhögnek,
De belül megmarad az űr és a jól ismert szégyen.
Az egyik a látogatással valamiféle vigaszra vár,
A másik is, de ez valahogy sosem válik realitássá.
Aztán csak hallgatnak és a rosszérzések fokozódnak.
Elindulok – szól az egyik, és ábrázatáról ordít a kín.
A másik lazábbnak tűnik, de ő is ugyanezt érzi.
Elköszönnek egymástól,
Aztán mindegyik visszazuhan nyomorába.
Az egyik megy, a másik marad,
S szorongásuk az egekig csap.
Külön-külön folytatják önmonológjukat,
Míg egy esemény félbe nem szakítja azt.
Hetek telnek el, olykor hónapok,
Anélkül, hogy találkoznának.
Jobb is így – gondolja az egyik,
És tudta nélkül helyesli azt a másik.
Idő múltával újratalálkoznak, semmi sem változik,
Minden egyre csak újrajátszódik.
Éles tükörképei egymásnak,
Amitől fintorognak, ha meglátnak.
Hátat fordítanak hát a látványnak,
De megoldást mégis a másiktól várnak.

Hogy meddig tart még ez az iszony viszony?
Míg az egyik a gondolatain nem változtat,
Vagy míg a másikat a halál el nem választja.
.
A mindenlétező örök körforgásában,
Azt hallucinálják, hogy minden változatlan.
A napok percek, az évek órák,
Amik számukra csak az ismétlések kényszerét kínálják.
Tudják, hogy mindezt csak álmodják, és szenvednek tőle,
Változtatnának, de ragaszkodásukban ez egyiknek sem megy.
Így félelmükben inkább úgy döntenek,
Hamis illúzióik világában mozdulatlanra dermednek.

Atma

“Egyformák” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Someone Else!

    Olvastalak. Többször is.

    Szeretettel: Jártó Róza

Szólj hozzá!