Mindenhol Te vagy
Ott vagy a szóban,
mit kimondok,
a levélben mit kibontok,
lelkem tükrén
mint párás lehelet,
az esti álomban,
mely lassan betemet.
Ott vagy a dalban,
mely lágyan szól, halkan,
a szikrázó fényben,
ha rám ragyog éppen,
sóhajom hangjában,
mint dobbanó szívverés,
minden sejtemben,
mint csodás remegés.
Ott vagy a felhőben,
ha gomolyog,
ott, a holdfényben,
mi sápadtam mosolyog,
az esti szellőben
ha levelet simogat,
hajnali harmatban,
mely belepi a sírokat.
Ott vagy az illatban,
mit friss széna áraszt,
a szalag színében,
mit egy kislány választ,
a pillangó szárnyán a hímporban,
ott vagy mindenhol,
minden korban.
Ott vagy a lelkemben,
mi olykor háborog,
a szívemben, mely úgy dobog,
tenyeremben, ha fűszálat simít,
a gomblyukamban, hol rózsa virít,
az ajkamon, ha csókolok,
mindenhol, mert Te, én vagyok.
Cs. Nagy László
Radmila Kedves, köszönöm!
Drága Zsuzsa! Mint kiderült, hasonlóképpen gondolkodunk a "szerelmes versekről"! Jómagam sem szeretem a már ezerszer megírt, lerágott képekkel teletüzdelt szerelmes verseket, mert pont a szerelem egyediségét, semmihez nem hasonlíthatóságát veszi el, ezeknek a képeknek a ismételgetésével és elvész, az a varázs, amit maga a szerelem jelent. Bár itt most röstellkednem kell kicsit, hisz ennek a versnek az utolsó versszaka valami hasonlót mutat, de talán mégsem telítődött vele annyira a gondolatisága, hogy zavaró legyen. Köszönöm, hogy itt jártál és ékes szavaidat kiváltképp köszönöm!
Cs Nagy László