Miért?

Miért?

Miért hogy pillanatokért
adni kellett oly sok szomorú évet?
Miért? Hogy minden ami volt,
puszta emlék lesz.

Miért? Hogy felzokog gyakran lelkünk,
s szívünk rá fájdalmasan dobban.
Kártyavár életünk olykor
bizony állhat… Összedőlve… romokban.

Miért? Hogy véres kézzel kaparjuk ki
mi emberek örökkön magunknak az úgymond gesztenyét.
Miért? Hogy eladjuk magunk,
olyan gyakran fillérekért.

Miért hogy csókod forrósága
könnyeket csorgat arcomra?
S lám felragyog szemed
s ajkad mosolyogva:

S most csendesen átölelsz.

Miért? Hogy kételkedünk annyit,
s vallunk hitetlen szavakat.
Miért? Hogy elfeledtük
mi az akarat.

Miért hogy madár röptét kísérve,
tekintetünkkel tovaszáll álmunk?
Miért nem cselekszünk,
miért csak mindig várunk?

Miért hogy nincs meg minden,
s darabokból rakosgatunk össze holnapokat?
S eltitkol mindent,
a dacos akarat.

Miért nem lehetünk
azok akik vagyunk?
Hiszen szinte már mindent,
mindent odaadunk… S két karod:

Most csendesen átölel.

S öledbe hajtom fejemet,
és elfelejtem a miért? – eket.
Most felnézek – S azután lassan megnyugszom.
S hallom dobbanni értem: Szívedet.

Soltszentimre, 2004. Május 29. Szombat.

Bakos Attila Péter