Mitől vagyok magyar?

Tényleg, mondjátok meg, mitől vagyok magyar?
A kérdésre válaszolni nem mindenki akar,
s ha akar is, nem tud, nem biztos, hogy képes,
de a bizonytalanság, – ki is mondom: rémes!

Talán attól is, hogy magyarul beszélek,
magyarul álmodik rég bennem a lélek,
atyámfiaihoz, hogy magyarul szólok,
megértem magyarul, ha szónokol szónok.
Ha magyarul hangzik, megértem a mesét,
Árgyilus királyfi szelíd szerelmesét,
égig-érő fáról szedem a gyümölcsöt,
el tudom dalolni a koporsót, bölcsőt.

Talán attól is, hogy körülöttem járván
szívekből sugárzik hetedhét szivárvány,
mind azt súgják halkan, és a szemük ragyog:
te is magyar vagy ám, én is magyar vagyok!

Kukoricafosztás, kalászok a kézben,
nyári éjszakákon a Göncöl az égen,
hímzett cifraszűrök, a karikás ostor,
szilaj pejparipa és loncsos komondor,
kivont, éles szablya, törökfejes címer,
tárogató hangja, minden ide rímel.
Mohács és Nagymajtény, Világos és Párizs,
ha nem is akarom, belémhasít máris!

Talán attól is, hogy fennen a mennyekbe,
mosolyogva tekint rám szentjeinek rendje:
István, Imre, László, Salkaházi Sára,
közöttük a nevek dicsőséges száza.

Talán attól is, hogy soha fel nem adom,
magamra az áldást génjeimbe kapom,
valahol távolról, keletről jött fényben
percnyi kis életem büszkeséggel élem.

Itt, ezen a földön élek, s ha elestem,
Kárpát koszorúja öleli a testem,
Itt ölel magához az anyaföld szépen
és beleolvadva lelem tündér létem.

Itt kiáltom szerte a szó erejével,
hallja meg a világ, a szél vigye széjjel:
nem vagyok én semmi, szívem mást nem akar,
nem vagyok én semmi, csak egy büszke magyar,
aki, ha a csillag le is fut az égről,
ha a négy világtáj megroppanva szédül,
egyenes derékkal akkor is kiáltom:
Én magyar vagyok!

Szabó László Dezső