A kék virág

Kékellő mélységet és magasságot rejt magában
A kék virág, a kert közepén, minden saroktól
Egyenlő távolságban, kelyhe az égi eső, és harmat
Cseppgyűjtője, kitárja a világra áhítatos jövőjét,
Bimbóként pedig benne rejlik minden lehetőség.
A Nap felkelő fényében kitárja karjait, körbeöleli
Az embereket, majd napnyugtakor vöröses fénnyel
Elengedi kezeinket. Nem láncol magához, lazán
Tudatosítja magához az élőlényeket, kik fény nélkül
Porhüvelyekké alacsonyodnának. S mivel felemeli
Fejét a virág, büszke sorsa folytán, azért kell
Magunkban eldönteni, kék világunk veszni
Hagyjuk, vagy kibontakoztatjuk. Mert kék lepelbe
Borul a Föld, az ég kifeszített sátrával, s
A tengerek, óceánok hányadával.
Felszállni a fénybe, tekervényes úton,
Vagy szívtől szívig összekötni magunkat
Isten szívével, hogy soha el ne szakadjunk
Az ég kupolájától. A fény kikristályosodott,
Kék virág lett belőle, a bölcsesség egyedüli
Eleme, mely nem szól, hangtalanul magába
Roskad, végül derűsen állva fel onnan.
Virágzik az élet, a néma szónoklatot követően,
Visszatér a kék virág az őt megillető
Középpontba. Ez az ősbe hullás nagy szimbóluma.
Az égi ember letekint a Földre, s csak a kék
Virágot látja ragyogni, a többit nem, mintha
Glória szállt volna a kékség fölé, maga alá
Rendelve a színeket. Az Édenkertben
Csak kék virágok voltak, az őse a vágy volt
Azoknak, hiányuk egy szemernyi sem létezett,
Így vándoroltak az ég felett. A hatása a kék
Virágnak a kialvás, minden anyagi haszon
Szertefoszlása, lebegni a lét felett, és a létben,
Ennyi a sóvárgás vakvágánya. Életem a kékség,
Tárgya a kék virág, kitalálod gyorsan majdani
Terveidet, kerek egészet alkot majd a kör, mely
Szűk, s bezárt karikát támaszt neked. A csend
Kifeszített vállain ring a feltámadás, pontról
Vonalra vezet az út, bölcsek kövére cseréld
Az életed, s akkor majd arannyá változik
Kezedben minden. Én vagyok a kék virág,
Szelíden meghajlok a szél előtt, letérdelek
A Nap előtt, s úgy élek, ahogy az Isten akarja.

Székesfehérvár, 2012. december 17.

Elbert Anita