Kronosz pajzsa

Nagy teknősbékapáncél szolgál lantként, s máskor pajzsként,
A kicsinyített világ benne kuksol, redőit gyűri az idő,
Zöldre festve szolgálja a korokat. Mert a tárgyak
Változnak az évmilliók alatt, egyesek eszközökké
Érnek, mások eltűnnek az idő fodra alatt.
Szent állatok szolgálják a sajgó világot,
Mintegy írként lakozva a csendben,
Már a jelenlétük gyógyító forrás,
El nem odázandó, örök jelkép.
Megtelik csordultig a szív, ha az alapok
Töredeznek, s a tartópillérek megremegnek
Az éj alatt, illó anyagok terjengnek a szélben,
S a megfigyelő megfigyelt marad.
Sorakoznak a vének a gyűlés előtt,
Sóvárognak a létre, elfelejtik gyorsan a múltat,
Nehogy hibáikra fény derüljön.
Szót ereget a hajnal, kortyolva az ég tavából,
Színeket pörgetve ki a napvilágra, döcögve,
Akár egy rozzant húzós–kocsi a jégen.
Szomjas a fény, és vágyik önmagára,
Hiába forgatod, az mindig ugyanaz marad.
Kegyetlen az idő, mert hol gyorsabb, hol
Pedig lassabb, mint kellene. Ám amíg el
Nem fogadja ember, mindennek úgy kell
Lennie, amint az meg van írva, addig
Csupán testlakó, nincsen annak lelke,
S szelleme. Csak védeni magadat, amíg csak
Lehet, pajzzsal felvértezve állni, s szolgálni
A véneket, vágyakozni, sírni, egy jót nevetni,
S a mennyben majd megpihenni. Szólni, mikor
Bátran ki kell állni az igazad mellett, s csendben
Lenni, mikor egyedül vagy otthon a kandallód
Mellett. Lehetetlen távokat lefutni, még akkor is,
Ha megőszült a Föld, s ősz hajszálak a fűszálak,
Deres az ég alja, haza kéne menni, ébred a világ,
Nappá kéne válni. Üzenet lassan pereg,
Szívtől szívig barangolva, elhagyva az ősi földet,
Új világ kapuját kitárva. Egy, csak egy szót
Vontam emlékezetembe még: örök élet,
A síron túli, halk fényekben úszva ölelem
Át a világmindenséget. Kronosz pajzsa
A küldetés, megállítani az időt, s
Szárnyas lélek éke alatt a sors majd eldől…

Székesfehérvár, 2012. december 11.

Elbert Anita