A boldogok szigete

Tengerek ölelik körbe a föld sisakját,
Bepólyálják apró kövekkel a felszínt,
Zarándokként jár az idő a törékeny
Hullámok felett, hol egyetlen kőhajtás
Is felborítja a víz rendjét. Még ódon
Időkben az első ember felkavarta
Az alsó földrétegeket, s a kifröccsenő
Cseppek lettek a szigetek. Ezek fölött
Lebeg a Lélek, őrzi az álmát, s megáldja
Lakóit. Korhű módon minden sziget
Mód az egyedüllétre, misztikus rendje
Az önfenntartásnak, ugyanis, aki itt él,
Az mindent magának előállít.
Stressz, és veszekedés nélkül, fegyvere
A csendje, nincsen más ember, minek is
Volna vitatkozásra engedélye, megnémul,
Mintha ez volna a világ rendje, s rájön,
A gondolataiban is képes teremteni
Még képeket. A boldogok szigete
Messze innen, a Holdon fészkel,
Ide jutnak azok, kik jók is, meg
Rosszak is voltak életükben.
De a halált követően boldogok ők,
Mivel a lélek kiszabadul a test
Börtönéből, s szárnyal, fel a magas
Égbe, a fénykockákon át az ítéletre.
Sok a dimenzió, kevés az értelem,
Mert ismereteket gyűjt csak az ember,
Nincs megállapodás, minden érv
Megállhatja a helyét, csak pont
Az istenit nem veszik észre
Az emberi lények. S még egy kérdésre
Fejel rá az olvasó, van–e boldog ember,
Ki a halál után megérdemli a végső
Békét, s megnyugvást? Te vagy a béke,
Te vagy a jóság, az egyetlen, igaz valóság,
Te vagy a boldogok szigete, szíveden ringó
Mennyország, hol bölcs döntés a hallgatás.
Életem a feltámadás, és az örök menny,
Szigetek között mutat ringatót a tekintetem.

Székesfehérvár, 2013. január 24.

Elbert Anita