Meggyűrődtek a hegyek

Ma az égbolt koponyája meggyűrte
A hegyeket, recsegett, ropogott
A kemény anyag, egymásra torlódtak
Az elemek, s egyetlen harmatcsepp
Sem tapadt a felületre, harántcsíkolt
Maradt a domborzat, s a sziklakolosszus
Felfelé csipkésen keskenyedve hatolt
A felhők közébe. A csúcsnál havasan
Tündökölt egy napsugár, kissé jeges
Cseppek kikristályosodásában,
Feltörte a felszínt egy kis hóvirág,
Ezáltal jelezve a tavaszt.
Olyan elgyötört a síkság, semmi
Szenvedély benne nincsen, csak
Végtelen egyenes, és kietlenség,
Épp ezért a vadregényes hegyek közé
Vágyik a lelkem, hol megmászva
A csúcsokat, nehézségek sorozata
Áll fenn, mégis a próbákat legyőzve,
Látóhatárom a csillagos ég lesz.
Mert odafentről pontok az emberek,
A templom kupolája integet, a fák
Gömbök, a fűszál csak zöld színt
Kölcsönöz, formája láthatatlanul
Terjed szét, s madártávlatból
Minden oly szép. De nem látom
A hangyákat, s a bogarakat sem,
Mint pörögnek ki a napvilágra,
A harangozó sem látszik, s
Az emberek, de jobban bánt,
Hogy csak a színt látom, a formát
Nem, s így névtelen számomra minden.
De nem keseredem el, mert láttam,
Amint az ég kobakjával felgyűrte
A hegyeket, megfiatalítva a csipkés
Sziklákat, s egyenesen ívelővé tette
A völgyeket. A hegy csúcsáról
Mindent látok, csak a messzeség
Oly homályos, eltörlődnek a részletek,
S végre egészben látom a mindenséget.

Székesfehérvár, 2013. február 12.

Elbert Anita