Árnyak

Árnyak

Estefelé megnyúlnak az árnyak,
szemem kinyitom, de semmit sem látnak.
A sötétség, rátelepszik a falakra,
félelem zúdul a nyakamba…

A szobában ülök, oly régóta,
figyelek, minden kis zajra,
várok, talán egy csillag bekacsint,
várok, talán még lesz fény odakint.

A felhők mögül, a hold sem integet,
csak a fák hajladoznak, zizegnek,
már az ablaknak is neki csapódnak!
A faágak recsegnek, ropognak!

Zuhog az eső, félek…
Felállok, s az ablakhoz lépek,
mikor lesz vége, e feketeségnek?
Mikor lesz vége, a tomboló szélnek?

Oly nehéz a szemem nyitva tartani,
próbálok másra gondolni, elkalandozni,
De a sötét falak, a vállamra nehezednek,
nem hagyják megnyugodni: fáradt elmémet.

“Árnyak” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Zsermen!
    Imádom mikor ,elemzed a versemet !
    Köszönöm,szeretttel:Éva;)

Szólj hozzá!