Papa…

Papa…

Kőkeresztbe vésve őrzi
a jelenkor örök lépteidet,
kopottas aranybetűiden
törtfényével megcsillan a Nap.
Egy kép rajzolódik ki a fényben,
s lassan megelevenedik.

– Itt vagy velem.

Karodra ültetsz, mint tetted
gyermekként velem annyiszor,
s kacagón, köréd font karokkal,
csacsogva csüngök megint nyakadon.

– Papa! – Papa!
– Hallod? – Naaa??
– Hadd próbáljam fel a kalapod?!

… kértelek számtalanszor,
s már rajtam is volt a kalapod.

Megszólalni most sem tudok,
csak állok, némán, csendesen,
előttem egy időt próbált sírhalom
s könnycseppet csal szemembe
féltve őrzött tiszta emléked.

A betűkről lassan eltűnik a fény.
Felszárad az utolsó könnycsepp is,
s az áldott Nap nyugovóra tér.
Megint itt a csendes alkonyi est.
Érzed ugye, hogy két karom átölel?
Velem vagy, s én Veled.