A magány harsonáz

A magány harsonáz

nagyot sóhajt a szoba
velem gyötrődik a ház
veled elment a csoda
itt a magány harsonáz

szavam bárhogy kiáltom
nincs hallása a kőnek
fájdalmas éjszakámon
nem te a fák vetkőznek

udvarunkon sír az ősz
verssel törlöm könnyeit
ha azt játszom visszajössz
lényem fények hergelik

de csönd kergeti szívem
ami nincs az egyre gyűl
vágyamra nem jön igen
gondban fekszem egyedül

“A magány harsonáz” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!