Égből érő vágy, harmatocska,
Földet ér, s elillan tova,
Galamb testű hajnalba bújva,
Elreppen, mint a gondolat.
A világ arca felderül, ha
Felkel a Nap, és kinyújtja
Karjait a szellem, erővel
Ötvözve a harmatot.
Égbe röppen, majd nagy
Utazásra tér egy cseppecske,
Víz részecskéje súrlódik
A levegőben, összekoccan
A fénnyel, mint molekulák
Tánca az éterben. Ez a vágy
Nagy lélekvándorlása.
Égből földre, levegőből földbe
Térni, majd megnyugodni, s
Újra levegőbe röppenni,
S az állandó körforgásba
Belekóstolni nagy feladat,
Mindenekelőtt szárnyra
Kelni, és lélekben derűs
Maradni, őrizni hűs szemek
Magányát, lesni tekintetek
Ívét, parazsát, majd pedig
Érezni szótlanul, hogy
Az élet adja, mit akar,
Elfogadom lángnyelvét.
A harmatcsepp olyan, mint
Egy szó, kimondom, s
Eltűnik a légben, de nyoma
Mégis megmarad az éterben.
A hegyek párája rezeg,
Megmoccan az ágon egy
Falevél, felrebben egy
Sejtelem a szélben, van
Még harmatcsepp
A mindenségen, melyen
Az élet cikáz, s visszatér
Az eredetre. Ennyi volna
A gondolat, mit sóhajt
Az álmodó világ, egyetlen
Harmatcseppre mindent
Feltenni, s csillogva
Hazatérni, benső foglalat.
Székesfehérvár, 2013. július 6.