Hajnali szonett

Hajnali szonett

Ahogy a falu szíve feldobog,
és jó reggelt kívánnak a fák.
Eszembe jut a régi csend,
s a régi boldogság.

Beszívom én a hajnali levegőt,
mint méh a friss nektárt.
Miért oly sokat és oly sokszor,
jó messzire eljárt.

Most figyelek messze a távolba.
Pára csillog a légben.
Kezd lassan elmúlni,
eső utáni lágy napsütésben.

Leülök a domb peremén,
akácok ágai hűst adnak.
Folyó felől víz illata jő,
szőlőtőkék közt sünkutyák matatnak.

Nyár van,korai verőfény,
a Nap orcája még piros.
Múlt napi fényeskedéstől,
cseppet még kótyagos.

Szemeim tükrében most,
emlékek születnek.
Elfojtott percek…szerelmek,
nékem integetnek.

Szívem dobog akár:
Szent táncra hívó ütemek.
Élni s boldognak lenni,
szeretek…szeretek.

Kortyolok egyet,
ez Alföld hideg vizéből.
Ajándék ez,
talán mélységes titkok mélyéből.

Hisz a föld alól jön,
honnan oly sok jó származik.
Lent-csermelyek szerte ágaznak,
s néha feltörve csillogva játszanak.

A napsugár,a tükörfényes patak,
üvegnek látszó felszínén.
Olyan ruhát bodorít a szél,
hogy megfelelne a felhők ünnepén.

Mikor minden kék,
s füstpamacsok csak ők.
Fáradt idegenek,
kedves hírvivők.

Hát vagyok…
Létezem ma is.
S mosolyt,meg szeretetet adok,
s meglehet…majd egykoron én is visszakapok.

Kisizsák; 1995.Május 8.