Ősz, fény, könny

Utolsó könnyeit az égnek
letörli az őszi szél keze.
A bánat halkan odébbáll,
de nem megy messzire,
ott az erdő szélén
hol a fázó nyárfa
sárga leveleit ejti
a friss pocsolyába
megáll, és visszanéz
tekintete szívembe szúr,
míg ő az erdő színeibe olvad,
lassan az ég, az ég kigyúl.
Fények ülnek a vizekre:
csillog a millió apró tükör,
pazar napsugár vigasztal,
az avar szivárvány, tündököl.
De zajtalan léptekkel
már elindult az alkony,
a nyugvó nap vérébe
sápadt arcom tartom,
és rád gondolok újra,
sajgó könnyeit ejti rám az ég
enyéimmel keveredik,
s villámoktól feszül meg a lég.