A magányos rigó

A magányos rigó

Fenyves erdő minden ágát
Betakarta már a hó,
Egyik fenyő tetejében
Ül egy árva kisrigó.

Párját lesi, hívja várja,
Nyár óta nem találja,
Sóhajai messze szállnak,
Eget ver a magánya.

Elindult hát hegyen-völgyön,
Csapkodott a szárnya,
Közelben egy sűrűn lakott
Falu az iránya.

Fényben úszó falucskába
Hamar oda is ér,
Karácsonyra készülődnek,
Ettől ő is remél.

Felröppent egy fenyőágra,
Onnan néz szerteszét,
Meghallja egy távoli szép,
Lágy muzsika halk neszét.

Odasiet kíváncsian,
Leszáll az ablakra,
Tekintetét rászegezi
Hirtelen egy asztalra.

Szemmeresztve nézelődik,
Az ablak ugyan deres, de
Felismeri egy nagy tálon,
Azt akit úgy keres.

Szíve szorul, könnye hullik,
A lelke összeroppan,
Szédülten a földre esik,
A feje nagyot koppan.

Fekszik némán, mozdulatlan,
Beterítette a hó,
Nem törődik véle senki,
Neki most már ez a jó.

Karácsony van, ő is boldog,
Megkapta mit keresett,
Végre most már együtt lehet,
Azzal akit szeretett.

“A magányos rigó” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. A kis herceg jut eszembe róla, és hogy sokat olvashatsz, kedves Elisabet. …onnan nézek szerteszét,
    s hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét… sorok is visszacsengnek.
    Biztosan oka volt, hogy ez a vers megszületett. A szomorúság is teret kap, ez így jó szerintem. Örülök, hogy olvastalak. 🙂
    Barátsággal;
    Miklós

Szólj hozzá!