Az azúr égen

Az azúr égen

Az azúr égre ujjammal
Felvéstem az új kor
Jelképét, a feltámadást,
A bárányfelhők útja lett
Ösvényem, s bámulom,
Mint szárnyalnak a gyapjas
Felhők a horizonton,
Tekintetem előtt.
Olyan nyugodt a távol,
Kipörögnek, és szétszélednek
Az azúr égen a betűk, melyek
Ujjbegyem külső ívein
Nyugszanak, és belenyomódnak
Az ég titkos szövetébe.
A menny talaja leér a földre,
Lehúzza a sok angyal, kik
Az embereknek segítenek,
A misztika átjárja a föld
Szöveteit, mikben
Összekoccannak a szelíd
Molekulák, és szentté
Válik a profán.
Mintha az eszmélet észre
Döbbentené az embereket,
Mikor felnéznek az egek fogaskerekére, s
Meglátják az új látomást, mely
Elcsendesíti az ecset nyomát.
A felhők iramában rajzolok
Rájuk, vastagon, és vékonyan,
Ecsetem: ujjam, s mintha
A nyomok egy újabb olvasatot
Varázsolnának elém. Olyan ez az égírás,
Mintha fehér festékkel rajzolnék
A fehér papírra, s az előtér és
A háttér egynemű volna.
De nem zavar, hogy más nem
Olvashatja, az azúr ég
Emlékezetében benne marad
Az új kor üzenete, a bölcsesség,
Mely minden ember sajátja lesz
Egyszer, mikor megértik, hogy
A bárányfelhők útja ösvényük,
S elfelejtik, hogy a profán
Csak otthonuk, és a szent
Feltűnik, mint új látomás,
A lelkük legmélyében.

Székesfehérvár, 2013. november 12.

Szólj hozzá!