Tavaszi ballada

TAVASZI BALLADA
/Gyilkos szerelem/

Kék május volt, zöld leveleken táncot járt a napfény,
S mi reménykedve, lázas szívvel bolyongtunk.
Tavasz járt velünk. Lepke szállott, szöcske szökdelt,
közben, fojtott hangon, sóhajtva kacagtunk.
Langy szellő huncutul bebújt a ruhámba, megcsiklandozott.
Majd a hajamat borzolta, s téged is végig simított.
Kihívón nekünk vágódott, de mi keményen szembe szegültünk.
Pajkosan egymásra néztünk, csókra gyúlt forró ajakunk.
Remegés futott végig rajtam, láttam téged is kínoz a vágy.
Kezünk, úgy fonódott egybe,
mint szirom simul karcsú, lágy kehelybe.
Csak égetőbben, sokkal szorosabban,
s én tiszta szívvel édes csókot adtam.
Aztán elfutottam, de néztem, hogy követsz-e?
Gondtalan gyermekként űztünk bolondos órákat
s csak későn, túl későn vettük észre,
hogy sűrű sötétség szállt az alvó rétre.
Szemünk apró lámpásként világlott a fekete éjbe.
Elfogott oktalan félelem – hiába biztattál.
Ölelő karodtól menekültem gyáván,
S én úgy éreztem, megszállt a sátán.
Némán álltunk, én kétségbe esve
te pedig a furcsaságom lesve.
Közeledtél, de ellöktelek magamtól,
éreztem, szívem mily vadul kalampol.
Kicsordult egy könnycsepp a szememből.
A hideg éji szél felitta azt hamar,
lágyan zizzent, mint őszi avar –
mit ma már egy egész élet takar.
Nem tudom, hogy miképp és merre,
kijutottunk egy szép, világos helyre.
Az emberek oly furcsán bámultak rám,
nem értették mért oly sírós a szám?
Látták, hogy te mily rajongva nézel,
Gyűlölték, hogy szemem másra néz el.
Aztán, ez is elmúlt – haza értünk, azaz haza értem,
visszagondolva, a tettedet megértem,
mert hiába jött tavasz, vagy meleg nyár,
nem láthatott többé senki sem veled már.
Elszakadtál tőlem, és én tőled,
azt hittem, a szerelmet te ölted.
Már rájöttem, a gyilkos csak én voltam,
mert élet helyett félelmet csókoltam.
Nyár helyett a zord őszbe vágytam,
s nem futottam el, hiába fáztam.
Most, fájón visszaemlékezem: 
Ott álltunk a kapuban, mint két idegen,
s elbúcsúztunk egymástól hidegen.
Kezet nyújtottam, s te magadhoz vontál,
szinte félőrülten ajkamba csókoltál…
Én, megütöttelek téged, arcom szégyentől égett.
Emlékszem, gyanúsan csillogott a szemed,
sikerült megölnöm lázas szerelmedet.
Lassan megfordultál, oly tétován mentél,
akkor már tudtam, hogy végleg eltemettél.
A saroknál eltűntél, s már futottam utánad,
kétségbe estem, ott mennyien állnak.
Kocsi menekült a véres tetthelyről,
irtózatos sikoly szállt ki a lelkemből.
Libabőrös lettem, reszketett a testem,
teljesen megtörve holttestedre estem.
Kihűlő ajkadat csókkal próbáltam éleszteni,
de elkéstem, szívdobbanás már semmi.
Tán öngyilkos lettél? Miattam, vagy értem?
Csak zokogtam egyre, kínnal hajam téptem.
Ezt, nem lehet elhinni! Nem tudom elhinni!
Nyögtem, de az élet kegyetlen tud lenni.
Harmad nap a sírba egy tetemet tettek,
nem sejtette senki, hogy kettőt temettek.
Egyedül én tudtam, hogy utánad megyek.
Szörnyű bánatommal többé nem élhetek.
Gyászos évek jöttek, hamar megőszültem,
Szerelembe többé soha nem kerültem.
Tavasszal, a sírodra friss virágot vittem,
búsan hajtogattam, kettő nyugszik itten.
Nyáron visszatértek az ifjúi álmok,
éjszakánként kint a síron veled hálok.
Elborult agyammal beszélek tehozzád,
bárcsak a múltunkat újra visszahoznád!
Persze így nem sokáig tarthatott mégsem,
egy őrült hajnaltól sárga házban éltem.
Pár hétig bírtam ott, majd elhagytam a földem,
Vezekelve ezzel, hogy régen embert öltem.
És ma együtt nyugszunk – ez meghatóan szép.
Kék május van, zöld levélen táncot jár a napfény.

Eger,1964.04.06.

“Tavaszi ballada” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Köszönöm Viola kedves, értékes hozzászólásod.
    Szeretettel ölel Vadvirág(f)

  2. Kedves Rózsa!

    Döbbenetesen szép, szívbemarkoló, csodálatos ballada.
    Örömmel olvastam.

    Szeretettel gratulálok: Viola (f)(f)(f)

  3. Köszönöm Elisabet, örülök, hogy olvastál, és tetszett (a 16 évesen írt) balladám.
    Vadvirág:)

  4. Kedves Lexi!
    Örülök, és köszönöm, hogy olvastál. Nem tudom, figyelted-e, hogy kerek 50 éve született ez a szomorú írás. Első, nagy szerelmemhez / 14 éves koromtól kísért, egész addig, amíg 30 év után, – újra találkozva – kihunyt végleg a már csak pislákoló parázs/ írtam, úgy mint a – Három évnek haldokló homálya – című versem is.
    Érdekes, férjhez mentem, kétszer szültem, elváltam, és csak egy újabb katartikus találkozás a "nagy Ő-vel" lebbentette fel szememről a fátylat, hogy csak egy elképzelt álomképet dédelgettem szívemben.. Utána sokkal könnyebb, szebb, világosabb lett az életem, és megtanultam /nem nevetni!/ csak mosolyogni. Nosztalgiával szoktam időnként olvasni saját soraimat. Mire is nem képes egy szerelmes asszony! Arra, hogy butaság volt az egész szenvedés, csak évtizedek tapasztalata után döbben rá. Megnyugtatásodra, nem halt meg senki, csak az én lelkem temetett, egy arra érdemtelen, misztifikált személyt. Tehát, így már nem is olyan borzasztó ez a ballada. Szeretettel ölellek V.V.Rózsa:o

  5. HÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ ez szép -fáj–borzasztó. Mit is írhatnék…Lexirózsa

Szólj hozzá!