Egyszer elhaladt felettem
Egy viharfelhő, záporeső
Hullott, s megőszültem
Tőle, megráncosodott
Az emlékezet is bennem.
Hiszen csak egyszer feledném,
Hogy éltem, itt, ezen a havas
Földön, nem emlékezni be jó
Volna! De az emlékeim magja
Mélyen benne gyökereznek
Tudattalanomban, s onnan
Kiverni nem tudom. Egy
Ezüst esőcsepp csöppen
A világ arcára, s ösztönösen
Letörölte a fájdalma jelét,
Mert a félelem és rettegés,
Mit az élet rámért, egy
Pillanat alatt eliszkol
A felejtéssel. De lehet–e
Egyáltalán felejteni, vagy
Csak nem emlékezni
A sorsa embernek,
S a felejtésre emlékezni,
Vagy a felejtést elfelejteni
Lehet–e? Sok a kérdés,
De hajdanán az emlékezet
Folyója a felejtés vizéből
Nyílt ki, így ezek lényegében
Elválaszthatatlanok egymástól.
Arany esőcsepp az ideálja
Az életnek, a fájdalmat túlhaladó
Öröm megtestesítője, azon
Tökéletes harmónia, melyben
Az emlékezés és a felejtés
Arányaiban az egyénhez
Igazodik. Egy gránátalmamag
A felejtés, hol mindenre
Emlékezik ember, de van,
Amire a felejtés fátylát
Borítja, és mélyen elnyomja
Tudattalanába, de magként
A felejtés mégis megmarad.
Csak ezt a ráncos életet
Tudnám feledni, mag lennék én
Száz másik életben, soha ne
Jöjjön rám emlékezés,
Mintha soha meg nem születtem,
S meg nem haltam volna e megőszült földtekén.
Székesfehérvár, 2014. január 13.