Csonttá meredt a szikla, s
Megelevenedett tekintete.
Mintha a pupillák mozognának,
Olyanok a sziklaomlások
A hegygerincen. Becsukja
Két, szép szemét az alkony,
S a fények játszani kezdenek
A csontsziklán, oly szellemi
Módon, melytől szárnyakra
Kélt a szél, s felkapott néhány,
Száraz falevelet az avarról.
A végtelenbe bámul a hegy,
Tekintete szikla egyenes.
Szemléli a horizonton, mint
Cikáz a fény, s érik be, ha
Alkonyodik. Megőszül
Vonulata télen, s ráncosabbnak
Tűnik, az atomhidegben
Jeges csontok domborulnak
Ki a sok kő közül. Vágni
Lehet a levegőt a csontsziklán,
Mintha összesűrűsödne
A lég rajta, nehéz lesz
Tőle a lélek, de a csúcson
Majd új erőre kap.
Hiszen a csontszikla csúcsán
A végtelenbe ér az ember,
Az iszkoló táj egyetlen pont,
Éjjel csillagok villannak meg
Az égen, s összekoccannak
Benne a molekulák. Az élet csak
Lehetőség arra, hogy más
Perspektívából tekintsen
Ember önmagára, s meglássa
A többiek nézőpontját is.
A csontszikla a végtelenbe
Fut, örökkévaló, akár
A fű, a Hold, és a csillagok,
S itt lesz akkor is, ha te
Már átmész a kapun.
Csont vagy ember, szikla,
Melyek végtelenben lakoznak,
De ne feledd, csak lelked örök,
Tested sírodban alszik, ha eljön
Majd az idő, minthogy a Nap
Is lenyugszik a horizonton.
