KIÁLTANÉK…

KIÁLTANÉK…

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomból
Sírás szorongat, mért nem szeretnek
oly sokszor?
Mily bántó hallani a súlyos, sértő vádakat
Te vagy én, vagyunk az igaziáldozat?
Úgy érzek, mint eltévedt vad, kit űz a szél
Minek voltál? Ha végül gyáván elmentél
Nem búcsúztál, bár szemed szikrája itt maradt
Csak bennem ég, és elrejti ezernyi titkodat.
Minek a könny? Nem mossa tisztára lelkedet
Ha nem jössz többé, én is messzire elmegyek
S elfeledem, erővel, azt ami nagyon fáj
Kiáltanék, de nem hallja senki a hangom már…

Íly’ búsan, árván, pokolra süllyed a szemhatár .

Fontaines,2014.03.27.

“KIÁLTANÉK…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Igen, Évám!
    Jól érzed a vers lényegét, s mivel nem tudok kitörni ebből a börtönből, ez fáj, nagyon fáj.
    Érdekes, azt mondják a szív nem tud fájni, én ezt tagadom. Ez a csavaró, nyomó, égető érzés igen, a szívem marja, ott jelentkezik, és csak akkor szokott megkönnyebbülni, ha elönt a könny és tisztára mos mindent. Még késlekedik , de el fog jönni, és újra kisüt rám is a napfény.
    Köszönöm, hogy nálam jártál.
    Szeretettel Vadvirág (ang)

  2. Bizony sokszor van az úgy, hogy akihez mi vonzódunk, az bennünket semmibe vesz…kit meg mi nem akarunk, az istenít minket. Teljesen valós élet-momentumról olvastam Nálad, marasztalóan fel/meg/építve. 🙂 🙁 – az a gyanúm, hogy az igazi áldozat…két szó – Szeretettel. Éva

Szólj hozzá!