Bukott Költő Balladája
szánkázik a szó szívnek durva vonalán
felfelé tart, s egyre hajtja őt a rút magány
ajkadon szól, majd száll s várva vár
ki mit súg a másiknak? Csendben konstatál
volt korod, szóra szegni időtlen bolondság
népítéletként zúdul mostan rád a hajadon gyász
karba fonva s karfán állva áll s reád vár
az elhagyott notesz, a toll, régi jó barát
színben égve, repkedve száll feléd a parázs
régi álmok, nagy szavak szövik át mostan a szobát
szívbe mártott a kés melynek támaszt ad a törött párkány
s véres a kéz, mely üregben kutat s keres mélán
nem oly mély a seb melyet hitt az elme kábán
volt időd, s beforrt minden seb ennek hátán
fájt ha fájt, s játszott a vész bolond szíved vonalán
s tettre kész a kéz s nyúlik lentebb lélek bugyrán
bukott a költő, kinek szájára többé nem jő mennyei varázs
béna a láb mely többé nem találja rögös mivoltát, útját
fakó a szín mellyel eztán látja élettelen, bűnös világát
és hasztalan a kéz, a toll, a notesz mely némán áll, keresi az áldást.
2014. 04. 07 13:08