A kapitány kutyája

A kapitány kutyája

Nemrégiben Velencében
Kikötött egy hajó,
Volt rajta egy kivert kutya,
Úgy hívták, hogy Sajó.

Megszökött az otthonából,
Bottal verték szegényt,
Vágyta ő a szeretetet,
De feladta a reményt.

Koldusként az utcát járta,
Azt sem tudta hova megy,
Körülötte vegyesboltok,
Megszámolta, huszonegy.

Kirakaton be sem nézett,
Nem is volt még éhes,
Sokkal nagyobb fájdalom,
Mit lelkében most érez.

Nem szerette őt a gazdi,
Éheztette, verte,
Pedig születése óta
A birtokán nevelte.

Úgy döntött, hogy eljön onnan,
Tud egy bizonyságot,
Közel most már három éve
Velencébe vágyott.

Elrohant a kikötőbe,
Leült a mólóra,
Nem figyelte éppen senki,
S felszökött a hajóra.

Elbújt ő a dobozok közt,
Meg sem mozdult szegény,
Mivel arra pakolászott
Kilenc matróz legény.

Hiába volt mozdulatlan,
Hamar észrevették,
Nyakon csípték és azonnal
A kapitányhoz vitték.

A kapitány nézegette,
Mit rejtett a hajó,
Barátaim tanácsom az,
Hogy neve legyen Sajó!

Itt tartja őt kapitány úr?
Ne vigyük a földre?
Dehogy visszük, úgy döntöttem,
Megtartom örökre!

Boldog volt hát Sajó kutya,
Táncolt örömében,
Nem hitte, de pár nap múlva
Kiköt Velencében.

Megetették, megfürdették,
Csillogó bundája,
Így lett a kis ágrólszakadt
A kapitány kutyája.

/A rossz sorsú állatokért, 2014./

“A kapitány kutyája” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Elisabet!

    Meseszerű versed érdeklődéssel olvastam és nagyon tetszett.
    Bár csak hasonló sors jutna az összes kivetett kutyának /és embernek/!
    Szeretettel: Viola :]

Szólj hozzá!