Sötét sínek
A rózsaszín ködöt ma a szürke váltja,
lecsúszik vállamról a remény kabátja.
Didergő szívvel egy jégviharban állok,
ha ilyen a tavasz, mond, még mire várok?
El kéne indulni a sötét síneken,
lépni némán, lenni mindenhol idegen,
kihalt kis tanyán neki dőlve a csendnek,
felhőket nézni, kik sírva menetelnek.
Égről a pillantás leesne a földre,
belekapaszkodna törzsbe, gyökerekbe,
bámulni a fát, ki földre zuhant holtan,
mint ahogy az ember, ő is por a porban.
Hallgatni a múltat, amit a ledőlt fal
sarjadó gazoknak téglavérből szaval,
a jövőt hagyni, ahogy akar, úgy legyen,
hisz már tehetetlen az újszülött jelen.
Sötét sínek között lenni tépet szövet,
vörösre festeni: sajgó zúzott követ,
jó lenne egy utolsó gyönyörű álom,
majd a csendbe veszni, hajnali talpfákon.
….és a köd lebeg, újra rózsaszín és kék
lelkem hintázva csacsog, mint a nyitnikék,
nincs már terhes szív, ki lüktetőn sajog,
sínekről a lélek felhőkbe andalog.
Kedves János!
Versed nagyon megfogott, tetszett, de mint Éva írta, egy pici javításra vár, hogy a hiba ne ronthassa értékét. Üdv.: gyöngy
Szia. 🙂 Nagyon örülök, hogy itt is olvashatlak. Ezzel a verseddel elbűvöltél már néhány helyen. Örömmel voltam. (a mondd a negyedik sorban szerintem két "d", a tépett szövetet meg két "t"-vel írnám – elütések lehetnek) Üdv. Éva