Egyszer majd

Egyszer majd

Tudom, egyszer jégbe dermednek a nyarak,
én ülök majd a vén diófám alatt,
és hiába rakom égig a tüzet,
nem melegít már – rám
örök fagy, ami vár.

Tudom, egyszer elhallgatnak a szavak,
én olvasom a törött mondatokat,
hiába a sok szép üzenet,
kihűl a szívem – már
nem dobog – megáll.

Egyszer apró csillag hullik a földre,
én egy pici fát ültetek a helyére,
hiszem, semmi nem volt hiába,
ott leszel velem – és én
megbújok karodba\’.

Nem érdekel a folytatás, lehet vihar,
villám az égből, jég a zöldbe mar,
fekete vászon naplemente,
én egy kicsiny fát ölelek – védem,
ágaiddal karolsz – ott leszel velem.

Budapest, 2014. 05. 30.

“Egyszer majd” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Csodálatosan szép, szomorú vers, mégis vigasztaló!
    Üdvözlettel: Ildikó

  2. Köszönöm, hogy olvastál, kedves Éva…és örülök, hogy megérintett a versem 🙂
    Marianna

  3. Különleges, elmélyedő hangulat érintett…szívesen olvastalak. Szeretettel. Éva

Szólj hozzá!