Honvágy

Honvágy

beteg ágyban, nem volt erőm írni
s most itt ülök, a szökőkút párkányán
és mélán nézem, a kőszobrot várván,
hátha életre kélsz, s szóra bírsz

végtére is, dalra fakasztottál drága magány
tegnap még, latolgattam az írást
mondván, boldog költőt kerüli a rángás
az egyedül lét, ügye-bajától

elkülönülve a világtól,
amelyben felnőttem, ám, bátor
vagyok, egyedül hontalan
gondolok, az édes otthonra.
Oda haza.

Ó, mily szívesen gondollak most el,
határtalan zöld buja kert, és
benne azok a Pazar fák,
és persze a kutyák, de, hisz csak egy nap telt belé
s a honvágy bizony nem várat, gyorsan leült mellém.

alkonyodik a park mentén
párok ölelve egymást, szerelem ölén
más ajakról, más szóval szólván
szeretlek én drága, egyetlen párocskám
és az én szívem, most csak sóvár irigy.

ölelném most édes anyám
ölelném most drága apám
ölelném, most szent véremet, s nézd
az eső elered, s mintha könnyem hullna
keserű cseppekbe torkolva.

nagy úr, maga a honvágy
magányba zárt, rab madár
rabigás lábbal szívembe váj,
s nem enged örülnöm.

Nyaralok, most gyógyulok
de, aligha érzem szabadnak magam
fáradt testem, csak hurcolom
s nap végére, álmomban
oda haza képzelem magam.

Szólj hozzá!