Az idő nélküled
Felhők összeérnek,
benned, s bennem élnek.
Megfesteni kékre,
szerelemfehérre,
szemed-színe zöldre,
sejtelmesen nézni
szív a szívhez érne…
Tenyeremnek kérge
simulna hajadra
nem bánnád te mégsem,
ha mégis kóc maradna…
Lepedő fehérben
tested melegétől,
magányba szépülten
pihetollas paplan.
Minden áldozatban
benne vagyok én is,
szavadra szomjaztam
kiszáradtam mégis…
Hiányodat érzem
minden rezdülésben
szellő nevetésed.
Ujjaidnak lágya,
ha bőrömön cikázna…
Szomjazlak, siratlak
kereslek, kutatlak,
estétől reggelig,
az időm így telik…
Tetszik, köszönöm, hogy olvashattam! 🙂
Bár ehhez a versedhez írok véleményt, de írhatnék a többiekhez is! Elolvastam a verseidet, és gratulálok hozzájuk! Tetszenek! Üdv: Kata
Kedves Barna!
Tetszik szép versednek rezdülései, ami a hiányról, a vágyról mesél.(f)
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Barnaby !
Az egész életünk úgy telik el,hogy keressük az"álmot."
Az elképzelt, szép "Paradicsom-i" világot.
Néha valóságként érzékeljük…. azután váratlanul kicsúszik szorosan fogott kezünkből.
….és szomjazunk,keresünk,kutatunk….s a szerencsések,az érdemesek utat találnak.
Ha Te még keresed, szívből kívánom találd meg minél előbb !
Nagyon finoman árnyalt gondolatokat jelenítettél meg ismét.
Üdvözlettel:Vali m.
Klassz írás. Lelkemig hatolt. Gratulálok!