Talán
Az ember lassan vágyni sem mer,
óceánná lett a csalódás tenger,
hol tépett vitorlájú lélekvesztő reményen,
zátonyok között megsápadó fényen
sodródik, és nincs sziget, se part a láthatáron,
csak hétköznapok úsznak szembe, habzó cápaháton.
Az ember lassan nem gondol a földre,
hajójából az imáit mind kisöpörte,
haszontalan kacat, mind fölösleges teher,
bár egy evező lenne (!) mely a vízbe mer,
mert ott fenn magasban, hogyha mégis laknak,
lenéznek rád ember, de magadra is hagynak!
Az ember lassan megbékél és tűri,
hogy az óceán hulláma maga alá gyűri,
tüdeje a sósvizet beszívja magába,
s tágra nyitott szemmel bámul a halálra,
ki apró lelkét fogja, s egy kagylóba zárja,
talán gyönggyé lesz majd, a feltámadásra.
Kedves János!
Nem szabad megbékélve tűrni!
Az igazunkért harcolni kell.,ha göröngyös is az az út.
Szeretettel: K.Teri
Szépet írtál.Köszönöm.