Régi idők krónikája
Jó szél fújt. Por betemette már a régi világot.
Jött, mikor éppen strázsált a bánat bús ragyogásban,
s felcseperedtek rút dögevőkké gnóm-szerü lények.
Titkos rendjüket senki se merte szóra emelni
bűnük súlyát torolni főleg …”jöjjön hát a nagy
és végső tetemre hívás, porba vetése a bajnak!”
Vajh, ki akarná látni vesztét, ha szolgamód görnyed a lélek?
Vélték:nagy szerelem lesz az „új generációk” csókja, menti a népet.
Esküvel szóltak: most, vagy vesszen örökre a Nemzet!
Állt a zászló. Várva egy új Rend jöttét szomjazták a békét…
Óh, te korcs Szabadság, nevedben mindent megígértek!
Boldogan zúgtak a népek, emelve vállra sok szép szavú bárdot
és ami volt jószág, barom, mind-mind osztani kezdték…
Persze először annak, kinek volt címe, rangja,érdeme mindre.
Hosszú-hosszú sor várt, s közben fals szólamokat is hallani véltek;
„ez sohanem ér véget” , szállt türelmetlenül sóhaj…
A sok izgága lélek mordul félve, hogy nem jut a jóból.
Végtelen mély a húsosfazék bugyra-úgy tűnik éppen-
csak a „lerágott csont” maradt a szerényen balga, kétkezi-népnek.
„Talán egy új falka, mely jóllakott, s majd enged előbbre?”
Jött számos nappalra- éjjel. Álmokat szőtt csak a köznép,
míg szépen gyarapodva (telve idomokban is) duzzadtak a bölcsek,
mint fényes „körmöczi ménes” (hogy nem olvadt vaj a fülükre ?)
Mert bőven mérték tejnek a följét osztva maguknak…
Végül belátták, hogy rend úgy soha nem lesz, ha csak
korcs ágait nyesik le a gaznak…tőből kell irtani őket,
ha szívják a föld vérét, s nem hagynak levegőt se venni!