Szárnyra kapva

Szárnyra kapva

Furcsa csendű szürkeségben élek,
nappal minden perc oly végtelen,
ám amikor átölel az este,
elindul az álmom énvelem.

Szárnyra kapva repítnek a vágyak,
arra, ahol sose jártam még,
utat látni fényt szitál egy csillag,
s kísérőmül reményt ad az ég.

Szállok, s ahogy ablakodhoz érek,
törékeny kis madár leszek én,
s meglesem a drága kisszobádat,
repdesve az öröm tetején;

s azt, ahogy a verseidet írod
– ott maradnék, s nézném reggelig -,
s ahogyan a sorok gyarapodnak,
csöpp szívem is csordultig telik.

Apró csőröm halkan bekopogtat –
tenyeredbe véve simogatsz,
s becézve az ujjaid hegyével,
enyhíted az édes kínomat.

Lágy trilláim mennyek hangja néked –
elvarázsol színes énekem,
s ékes tollú csalogánnyá válva,
dalaidból fészket raksz nekem.

2014.09.18.

“Szárnyra kapva” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Én köszönöm Neked, kedves Icus, hogy elolvasod a verseimet. Örülök, hogy ez is tetszett. Szeretettel fogadtalak nálam Téged is.
    Zsike 🙂

  2. Kedves Hespera, kedves Csillám!

    Olyan jóleső örömmel töltött el, amit a versemhez írtatok. Örülök, hogy "érzitek", Ti is.
    Nagyon szépen köszönöm Nektek.
    Szeretettel:Zsike 🙂 🙂

  3. Kedves Hzsike!
    Szívesen olvastam bájos versedet. Álom, amelyben madárkaként röppen a vers hőse egy költő ablakába, s mindketten dalolnak, énekelnek: egyik madárnyelven, másik a költészet hangján.
    Szép gondolat.
    Üdvözlettel:
    Hespera

Szólj hozzá!