Fenn…
…Fenn a hegyek ormán, hol
a nyirkos szél fütyülve átrepül,
viharos éjszakán sátramban
a magány mellém ül,
átkarolja nyakam némán.
Tombol a természet nyers
ereje, kiadja minden eltemetett
dühét, lelkem elfoszló anyagát
feketére festi a sötét, tán itt
lesz épp testem végső nyughelye.
Véres Hold rajzolja fel ma a
csillagokat, roppant messzeségbe
temetkezik megannyi fényes élet,
fájdalommal szaggat át minden
egyes lélegzet, lihegve ébredek,s
lázasan törlöm csöpögő arcomat.
A hajnallal egy kérdés érkezik
csupán: ha most itt leszek, vajon
itt maradsz-e velem, válasz nincs
már, jövőre új reményem
gyümölcsét szüretelem…
Kedves Zsermen!
Köszönöm soraid, s kicsit sajnálom, hogy a kép nem vonz annyira, de Téged amúgy sem lehet befolyásolni hasonlókkal! 😉 Örömmel tölt el, hogy tetszik, mély jó versnek tartod! 🙂 (y)
Üdv,jó éjt:
István
Koszonom,Évák a méltató sorokat! 😉
István
Kedves Éva!
Örülök, hogy ilyen hatással volt Rád, koszonom dicsérő szavaid! 🙂
Engem nagyon megérintettek soraid. Többször elolvastam. Üdv. Éva