Magányűző
Még védőburkot alkot,
körötted a fájdalom,
a magány méltósága
büszkén ül válladon.
Szabadulnál tőle,
de hűsége páratlan,
kárörvendőn nézi,
feladod fáradtan.
Kőszívéhez láncol, övé
vagy, észre sem veszed,
Megszokottan tűrőd,
a kapott bilincseket.
Csábít a nap fénye,
érzed, hogy menni kéne,
de megadón legyintesz:
az élet cselszövése…
Ölelő karok húznak,
szinte cibálnak tépnek,
nem hagynak áldozatul
emésztő őrületének.
Ragadd meg, ne engedd,
van boldog pillanat,
csekélységnek tűnhet,
de a láncod elszakad.
Észre kell, hogy vedd,
láss túl a sűrű ködön.
Az élet szép, akkor is,
ha nem túláradó öröm…