Költői éveim

Költői éveim

Még csak tizenhat voltam, mikor befutott a szerelem,
S fogant meg szívemben, a legelső énekem.
Ez volt a kezdet, s emlegetik úgy, mint egy csodás mesét,
Már nem mosolyognak rám sorai, s ne is emlegessék.
Pedig csodás ajándék volt, eredeti és őszinte,
A történelem azt mondta örökké, s eszem elhitte.

A legmélyebb ponton, annál lejjebb nem lehet,
Hiába mosolyogtam tükörképemre, arcom nem nevetett.
Mit vétettem az égnek, nem tudtam, csak bűnhődtem,
Aki tudott belém rúgott, másnak lábtörője lettem.
Megfordult fejemben, miért is vagyok még életben,
Sok mindent mondtak reám, még azt is, hogy értetlen.

Újjászületnem sikerült, majd másfél után,
Folytattam álmomat, ésszerűen és nem ostobán.
Újra szerelmes lettem, pedig tehetségtelennek nevezett,
Semmirekellő voltam néki, így rögtön el is feledett.
Verseket kezdtem írni, a névtelen igazinak,
Aki tán sosem lát majd engem, pedig soha nem volt vak.

Majd átléptem az ötvenet, s beindult az álom,
Csak azt bánom, hogy nem volt mellettem a párom.
Kimertem mondani, hogy sajnálom, tudták szívem igaz,
Elindulta felfelé a létrán, és mindenre volt vigasz.
Értékelhetetlen, mondták rá a tanárok,
Csak az számít tudom, hogy ők se halhatatlanok.

Elkészült egy pici könyv, ami mindig velem lesz,
Hatalmas szíve van tudom, pedig csak egy notesz.
Eszembe jut az állomás, és az ismeretlen táj,
Tán soha többé nem látom, és ez nagyon fáj.
Elmúlt az év vége, már nagyon közel a cél,
Érzem, nem tudom mi lesz velem, s szívem azért fél.

Elkészült az álom, háromszáz katona áll harca készen,
De hogy lefesteni nem lehet őket, egy pillanatra sem kétlem.
Alig elindultam lefelé, nem mehettem sehova,
Megízleltem milyen az, amikor vissza vagy tapsolva.
Csodás érzés, a közönség a hátán cipel felfelé,
S még vagyok oly ostoba, hogy néha nézek lefelé.

Véget ért a második, mily nagyszerű öröm,
Bár mulatóban fogant, mégsem barátom volt söröm.
Van még vagy száz hasonló, amely bármelyikkel vetekszik,
Közel ötven oly hős szerelmes, ki mindegyikkel verekszik.
Rájuk senki nem mer rosszat mondani, rájuk senki se legyint,
Akinek készült elmondhatja, hogy lelkem legmélyére tekint.

Itt kezdődik mostan, a negyedik páros, a nyolcadik év,
A százegyedik ember azt merte mondani, hogy most már elég.
Soraim szerinte üresek, s akkor szívem is az,
Egy nagyképű sejtem azt mondta, örökké fennmaradsz.
Ezek voltak költői éveim, munkásságom versben,
Igyekeztem jól átsütve tálalni, és nem pedig nyersen.

2014.08.29.