Hasára sütött az Északi Sarkcsillag.
Riadtan nyitotta szemét. Elkésett?
Ablakán sürgetőn néztek be a hópihék,
talán nincs baj, szerencsére felébredt…
Sebesen felöltözött, ahogyan illik,
kedvenc sapkáját fejére igazgatta,
kunkorodó ősz tincseit elrendezte,
lábára kényelmes mérföldlépő csizma…
Odakint, köszönti a téli varázs,
álmosan bóbiskolnak a rénszarvasok.
A szánon ott a megtömött zsákja,
minden a helyén, már indulhatott…
– Hohoho-hó – hol vannak a krampuszok,
mi ez a csönd? A manókat sem látja.
Szólongatja őket – Ejnye teremtette!
Gyorsan ide mind! – de hiába kiáltja.
Nem várhat rájuk, nincsen rá ideje,
felül a szánra, mozdulnak a szarvasok…
– Hohoho-hó! – megcsendül az üveghegy is,
– csak szaporán, sehol meg se álljatok… –
Hét határon túlról, csak egy pillanat,
a fogat mint a villám olyan sebes,
szemvillanás alatt maguk mögött hagyták
a mesélő, zengő, erdő rengeteget…
– Hohoho-hó mi van itt? – Senki se várja?
Se apró, se kicsi, se nagy gyerek…
Se csizma, se zokni nincsen a szobákban,
– hol járok én? Mi történt itt emberek? –
Hiszen telis-tele volt a postaláda,
még sosem volt ennyi titkos kívánság.
Gyerekek nélkül mit ér a mikulás…
hová lettek, kik a levelet megírták.
Apró kezek ébresztgetik, költögetik.
Ébresztő! Útra kelni itt az idő!
Az ágyában van. Csak rém álom volt.
A Sarkcsillag mosolya sürgető…
– Hohoho-hó! Micsoda nap! – Manók,
krampuszok mind itt vannak körülötte.
Kinn a rénszarvasok toporognak,
s már röpül is a szán a fellegekbe.
– Hohoho-hó! – Ragyog mosolygós arca.
Ez az igazi mikulás este! Várják!
Elégedetten, boldogan simítja
végig, hólepte ezüstös szakállát…
– Hohoho-hó! – Amerre jár, nyomában
felcsendül a legcsodásabb üdvözlés,
ami a Mikulásnak a legszebb dallam:
vidám gyermek kacaj, csendülő nevetés…